SZÖVEGMÓDOSULÁSOK ÉRTELMEZÉSE

(BODOR ÁDÁM NOVELLÁIBAN)

 ÉVA BÁNYAI

 

Bodor Ádám A börtön szaga (Bodor 2001) című interjúkötete átrendezheti a Bodor-próza olvasási stratégiáit, mint ahogy ezt Az érsek látogatása (Bodor 1999) című regénye tette a Sinistra körzet (Bodor 1992) című regénnyel, amaz pedig a novellákkal. És nem Bodor Ádámnak az alkotói és alkotási folyamatokra való reflektálása miatt, hanem mint egy műalkotás visszahatása a korábbi műalkotás(ok)ra. A következőkben A börtön szagára való hivatkozásaimat a fentiek értelmében teszem: nem evidencia és kinyilatkoztatás érvényűként olvasom Bodor önreflexióit, vallomását, „önéletírását”, „csupán” egy újabb prózaalkotásként, (akár börtön)regényként (is).

Bodor Ádám az interjúkötetében lokalizálja saját maga és prózája (eredet)helyét: „A szülőföld élménye számomra mindmáig ez a kultúrájában sokszínű és geográfiai megjelenésében is impozáns, mégis kissé letargikus táj, gondolkodásomban, emlékezetemben ez vált meghatározóvá, és az most már a legtermészetesebb dolog, hogy ettől a modelltől sem elszakadni, de még eltávolodni sem bírok, azért az elbeszélés színteréül is csak olyan térséget tudok elképzelni, ahol különböző származású emberek élnek, és nem is a magyarok vannak többségben. Még ha orrolnak is ezért rám itt-ott, hogy úgymond benépesítettem Erdélyt mindenféle nációval. Én csak megválni próbáltam attól az idillikus képtől, amelynek már semmi köze nem volt az én nemzedékem igazi szülőföld-élményéhez” (Bodor 2001. 17). Bár a recepció több, irányt adó formálója is ellenezte a Bodor-művek „helyhez kötött” kronotopikus vizsgálatát, „pusztán” esztétikai diskurzusban volt hajlandó olvasni és értelmezni a novellákat és regényeket, úgy vélem helye és értelme is van e prózának a szűk körű, lokalizált vizsgálatára is, még akkor is, ha az „eredmény” egyetemes érvényűvé emelhető és tágabb értelmezésekre is feljogosít. Javaslatomnak főként azzal próbálok érvényt szerezni, hogy az olvasást/értelmezést ezúttal „fordítási műveletként” azonosítom, tág elméleti háttérként pedig a multikulturalizmus-posztkolonializmus teóriáit alkalmazom.

A Bodor-próza autonóm, egyedülálló volta, az író kategorizálhatatlansága amúgy is megnehezít mindenféle lokalizációt. Mihelyt valaminek a megfoghatósága, meghatározása, megnevezése rögzülni látszik, már át is alakul, eltolódik. Bár (az általa is leszűkített, megnevezett) térség általi meghatározottság bontakozik ki a szövegek nyelvi-tematikai összefüggéséből is, a Bodor-próza ellenáll a kategorizálási törekvésnek, nem sorolható be a kisebbségideológiai alapon létrehozott diskurzusok egyikébe se, legfőképp a transzszilvanizmus új keletű, hetvenes évekbeli folytatásának konstrukcióiba, amely „előíró” kánonként is működött. Ezt bővebben fejti ki Szirák Péter A regionalitás és a posztmodern kánon a XX. századi magyar irodalomban című tanulmányában: „A transzszilvanizmus olyan kisebbségideológiai konstrukció, amely az erdélyi etnikumok együttélésének (mai keletű szóval) multikulturalizmusát, s főként a kisebbségi helyzetből fakadó erkölcsi-szellemi teljesítőképességét felértékelve igyekezett túlélési stratégiát biztosítani. Az <erdélyi gondolat> az irodalmi diskurzus ideológiateremtő középpontjává vált, egy lényegében progresszív aspektusú, <előíró> kánont formálva. Az így deklarált írás- és olvasásmódok egyik legfontosabb jegye – megint csak a modernség meghatározó irányzataival szemben – az irodalom, az esztétikai tapasztalat diszkurzív alárendelése a regionális nemzeti identitás kialakításának és megőrzésének” (Szirák 2000. 40) (Kiemelés az eredetiben). A Bodor-próza identitását – mindenhez és mindentől való kívülállása miatt, – éppoly nehéz meghatározni, mint e prózát alkotó, éltető, működtető szereplő személyek önazonosságát.

Bodor Ádám (nem csak azért, mert ő is ezt állítja[1]), nem sorolható be a nemzedéki alapon szerveződött, vagy utólag az irodalomtörténészek szerint azzá szervezett csoportosulásokba. Merem állítani: nem tartozik sehova. A hozzá legközelebb állóktól is elválasztja prózájának szuverenitása, önállósága, a hatvanas-hetvenes években Magyarországról is erősen kanonizált, az „erdélyi irodalmat” képviselő, főleg Sütő András neve által fémjelzett, többnyire csak kisebbségi diskurzusban olvasható irodalomtól pedig életszemlélete, világlátása. Bodor Ádám nem vállalta fel a mindenkori „kisebbségi íróra” szinte kötelezően kirótt nemzetmentő, küldetésvállaló szerepet. „Az írónak nemcsak választott témavilágával kellett a kollektívum (a nép, a nemzet, az osztály) közelségében megmaradnia, hanem a hatalom jelmondatainak visszhangozását is elvárták tőle. Az individuális létet érintő ellentmondások, az örök morál- és történelemfilozófiai dilemmák felvetése helyett közösségi érdekek és célkitűzések harcos és indulatos képviselésével bízták meg” írja Pozsvai Györgyi a második világháborút követő nemzedékre háruló feladatokról (Pozsvai 1998. 15). Ezek az elvárt, némelyek részéről néha túlbuzgó módon teljesített „feladatok” nemcsak az ötvenes-hatvanas években induló írókra, költőkre volt érvényes, hanem az őket követőkre is. Bodor nemcsak a prózájában határolódik el, implicit módon, az előbb említett írók nagy részétől, hanem explicit módon az interjúkötetében, ahol egy közismert Székely János verssel, az 1974-ben keletkezett Vidám tudomány című költemény felidézésével ítéli el a korszak vezető szerepét betöltő, a hatalomhoz közelálló, de egyidőben nemzetvédő szerepet játszó író(ka)t[2].

Az 1982-ben bekövetkezett Kolozsvárról Budapestre költözése se változtatott az irodalomhoz, „irodalmi élethez” való hozzáállásán, a kilencvenes évek számos díja se tolta egyik csoportosuláshoz, „szekértáborhoz” se. Mint ahogy írásának prózapoétikai helye is kijelöl(het)etlen, egyaránt nem sorolható az utómodern és a posztmodern poétikai elvárásoknak eleget tevő kategóriák közé se.

Virginás Andrea a Kagyló, Kolumbia, kevert: néhány, a romániai magyar irodalom diszkurzív képződményét olvasó alakzat című tanulmányában a posztkolonializmus elméleti hátterét felhasználva térképezte fel a Bodor Ádám recepciót (Virginás 2002).  A területi alapú irodalmi kánonok – bár léteztek korábban is – a trianoni döntést követően váltak meghatározóvá a magyar irodalmi kánonképződésben. Tanulmányában azt vizsgálja, hogy miképpen határolhatók el a különböző olvasási stratégiák a mesterségesen kialakított határok különböző oldalain élő olvasók, értelmezők részéről. Ugyanis több értelmező pozícionálta Bodor Ádám prózáját a fenti olvasási stratégia szerint. Jelen írás az ezeket kiváltó szöveggeneráló mechanizmusokra igyekszik rávilágítani, vagyis hogyan járult hozzá tevőlegesen, nyomon követhető módon az író a különböző szövegváltoztatásokkal, hogy a határátlépéssel, s ezáltal más hazába kerüléssel egyrészt igazodjon az új olvasói elvárásokhoz, másrészt az „otthonról hozottak” szellemében ironikus „posztkolonialista” játékba bocsátkozzon.

A multikulturalizmusnak (amelyet – eredetétét illetve a hátterét tekintve – a posztkolonializmushoz szokás hasonlítani, abból fejlődött ki [Szigeti 2002. 408]) elsősorban az a meghatározó tényezője, a posztkolonialista irányzathoz hasonlóan, hogy kisebbségi viszonyban létezik egy azt körülvevő domináns kultúrához képest. Tehát érvényesek rá mindazok a nyelvi meghatározottságok is, amelyeket a posztkolonialista esztétika kifejt és felsorol. Például megjelenési formája az a nyelv, amelyen keresztül a nagyobb közösséghez lehet fordulni, tehát a célközönség nem a kisebbségi vagy helyi közösség, hanem a külső, domináns nagyközönség (Szigeti 2002. 408-409). Ezt támasztja alá az a szakirodalomban, vagyis a kritikákban, recenziókban fellelhető vélekedés, miszerint Bodornak el kellett mennie Romániából Magyarországra, hogy megírhassa a Sinistra körzetet, valamint az, hogy az 1982-ben történt Magyarországra költözése után átírta több elbeszélését, novelláját.

A multikulturális szöveg óhatatlanul hordoz olyan jegyeket, amelyek az adott többségi kultúrától eltérnek, hiszen több kultúrát jelenít meg egyszerre, amelynek természetesen nyelvi nyoma is van. Idegen szavak és kifejezések vegyülnek a szöveg nyelvezetébe, amelyek utalnak a „másság” jelenlétére. Ezen túl felfedezhető sok kifejezetten kultúrajelölő kifejezés, megjelölés, többek között olyan is, amely egyébként nyelvileg már nem idegen, mégis egzotikus ízt közvetít (Szigeti 2002. 414). A multikulturalizmust lehetne „hibridizmus”-nak is nevezni, mert valóban keveredés, kulturális meghatározottságok átértékelése, összeboronálása, egymásmelletisége jellemző rá egy és ugyanazon személyen, személyi tudaton belül. 

Több, az Irodalmi Könyvkiadónál és a Kriterionnál megjelent, azonos címet viselő Bodor-novella magyarországi kiadásban (Az Eufrátesz Babilonnál – Magvető Kiadó, vagy Vissza a fülesbagolyhoz válogatott novelláskötetek – Jelenkor Kiadó, majd Magvető Kiadó) más, átírt formában jelent meg: pl. A Zangezúr hegység című novellában azon kívül, hogy olyan részeket írt át, amely a novella többértelmezhetőségét, nyitottságát leszűkíti, a petrzselymet korianderré, a hurmát almává domesztikálja. A posztkolonialista irodalom alapeleme a gyarmatosító nyelvének „elidegenítése”, „kisajátítása”, a gyarmatosított körülményeinek, sérelmeinek kifejezésére. A gyarmatosított nyelv hatását tükröző nyelvváltozatot használják, szövegüket megtűzdelve a helyi nyelv szókészletével, kifejezéseivel, anélkül, hogy bármilyen szójegyzetet, glosszáriumot mellékelnének hozzá (Szigeti 2002. 409).

A Bodor szövegek tele vannak olyan kifejezésekkel, amelyek bizarrnak, érthetetlennek, egzotikusnak tűnnek. Több recenzens tesz említést ezekről, amiből kitűnik, hogy az illető olvasónak milyen háttér-információi vannak bizonyos „egzotikus” tárgyak felől. A Másfél lóhossz című novella lópálinkája véleményem szerint nem egy mindig, bármikor létező italfajtára vonatkozik[3], hanem az adott szituációra, arra, hogy a kárt ért – a lova a vízbe esett, odapusztult – falusi családnak a szomszédok, szolidaritásukat jelezve, felajánlanak némi itókát, lópálinkát, lóbort a később megülendő torhoz. És rózsamézbefőtt is létezik, nem az író találmánya, leleménye. (Tudomásom szerint azonban nem létezik a Sinistra körzet-beli tunguz nátha, ezt, a griffmadarakkal és A Zangezúr hegység titokzatos állataival együtt magam is az „egzotikumok” közé sorolom.)

Önmagában is fontos jegye a posztkolonialista manifesztónak: csak úgy lehet a szöveg teljes értelmezését elérni, ha az idegen olvasó utánajár a helyi nyelv sajátosságainak, „megtanulja” a gyarmatosított nyelvét – ami által ugyanabba a helyzetbe kényszerül, mint eladdig a gyarmatosított volt, miszerint ahhoz, hogy hozzáférhessen az óhajtott boldoguláshoz, el kell sajátítsa az idegen gyarmatosító nyelvét-kultúráját. Ilymódon a szöveg, esztétikai értékei mellett, óhatatlanul egyúttal az olvasó megleckéztetése is. Átverésnek tűnhetnek a Bodor szövegeket generáló különböző technikák is, például Az érsek látogatásában várják az érseket, amely viszont nem érkezik meg.

Fontos tényező az is, ami a multikulturalizmust alapvetően megkülönbözteti a posztkoloniális háttértől: a politikai-társadalmi töltet, az, hogy a posztkoloniális mű erős társadalmi polémiát hordoz, csoportérdekeket képvisel más csoportokéval szemben (nemzet nemzet ellen). A multikulturális szöveg nem csoportokat képvisel, hanem mindig az egyén dilemmáját, saját belső megosztottságát, a többfelé tartozás (vagy ami ezzel szinonimaértékű: a sehovasetartozás) élményének leírását helyezi előtérbe.

A posztkolonialista irodalomra jellemző a hátrahagyott kultúra megidézése, az óhaza ízeinek, jellegzetes karaktereinek, egzotikus helyszíneinek bevonása. Az író kívülről, külső szemlélőként figyeli és ábrázolja tárgyát. Természetesen nagyon otthonosan mozog témakörében, és a bennfentes minden rezzenést értő és megeleveníteni képes átfogó tudása hatja át az írást, de ez méginkább előnyére válik, ha közben azt is észrevesszük, hogy nincs író és tárgya közötti sorsvállalás. Az író nem helyezi magát oda, abba a kultúrkörbe, mindössze képet ad róla, méghozzá az ittlevő messzelátóján keresztül. Betekintést nyújt egy színes, ismeretlen világba, amelyben érdekes módon azt vesszük észre, hogy a felszíni furcsaságokon túl ugyanolyan univerzális emberi motívumok mozgatják a szereplőket, mint az olvasó közvetlen szomszédságában (Szigeti 2002. 408). Mindezek a Bodor-prózára is érvényesek: egyes magyarországi olvasók számára egzotikus hatásúak azok a szövegelemek, amelyek romániai olvasók számára közismertek, a mindennapi „valóságnak” részei.

Kutatásaim során közvetlen kapcsolatot találtam a fentemlített elméletek és a Bodor által használt személy- és helynevek között is, amelyek a különböző etnikumok (magyar, román, ukrán, lengyel, zsidó, szász, örmény stb.) keveredésének lenyomatai, illetve romániai térképeken fellelt toponímák. A több recenzens által egzotikusnak vélt nevek (pl. Mavrodin, Mahmudia, Periprava, Colentina, Pantelimon) endemikusak, helyhez kötöttségükhöz nem fér kétség.

„A multikulturalizmus nem lép fel azzal a csalóka igénnyel, hogy feloldja a kultúrák találkozásából szükségszerűen adódó konfliktusokat. Az egyes kultúrákban érvényes időszámítások nem átlagolhatók, a szent és a profán meghatározásának egymással szögesen ütköző normái kibékíthetetlenek. (…) A multikulturalizmus terébe került identitás töredezett, szétszórt, peremre szorított. Csak éppen többé már nincs, mert nem lehet ép, koncentrált, központi identitás.” – állítja Csepeli György a tanulmányában (Csepeli 1996). Ez is alátámasztja vélekedésemet[4], miszerint a politikai és társadalomelméleti diskurzusokban leginkább pozitív előjelű multikulturalizmus e szűkebb tájékra, régióra vonatkoztatva abszurd, groteszk jegyeket kap, többek között azért, mert a modern és posztmodern társadalmakban a multikulturalizmus az idegenek, bevándorlók, menekültek érkezésével, letelepedésével és problémáival konstruálódott meg, a Bodor-próza regényeinek feltételezett és a referenciális olvasatlehetőségek által leszűkített régió-terében viszont a különböző, a Bodor-szövegekben megjelenő nációk[5] „ősidők” óta együtt, pontosabban egymás mellett élnek. A határ- és peremvidék, amely konkrét és elvont megjelenésében (re)prezentálja a regények helyszíneit, átjárhatatlanságából és fenyegetettségéből adódóan abszurd helyzeteket és abszurd tudatot teremt, a többféle kultúrát és mentalitást ütközteti. A csak látszólagos békés együtt-létezés, együtt-élés felszíne alatt (sinistrai és Bogdanski Dolina-i) búvópatakok feszültsége rejlik.

A Bodor-prózát a marginalitásra szorult marginális emberek népesítik be. A marginális ember két kultúra határán áll, egyéni forrásokat kell mozgósítania az ebből fakadó kulturális konfliktus megoldására. A konfliktusnak két lehetséges kimenete közül az egyik egy új, hibrid kultúra létrehozása a bevándorló és az őshonos kultúra határán, a másik a konfliktus elmélyülése azáltal, hogy a domináns kultúra megtagadja a befogadást. Az eredmény: befagyasztott marginalitás, anómia, deviancia (Feischmidt 1977. 7). A Bodor-szövegek idegenjeire is részben rászabható a multikulturális elméletek idegenség-vizsgálatának a konzekvenciái, mely szerint az idegen az, aki ma érkezik és holnap is itt marad (Bauman 1977. 47), nem hajlandó távol maradni és innen távozni, tehát szembeáll a térbeli vagy időbeli elkülönítés kényelmes megoldásával, az idegen mindig veszélyezteti a világrendet. Bodor idegenjei „valahonnan” megérkeznek, beleszólnak a közösség életébe, felborítják annak megszokott rendjét, majd ugyanolyan érthetetlenül továbbállnak.

Bodor lebontja a nemzeti narratívát, megkérdőjelezi azt, ami azt létrehozta: a közös tapasztalatot, bánatot, diadalt, illetve ami ezeket reprezentálja. A szövegében nincsenek nemzeti karakterek, a számtalan nemzetiségű, kevert nevek jelenléte is azt támasztja alá. Írásaiban olyan identitások, hibrid identitások konstruálódtak meg, amelyek múlt és jövő között helyezkednek el.

Bodor Ádám novelláinak, elbeszéléseinek szövegváltozatait vizsgálva több következtetésre lehet jutni: a változtatások nagy része csupán stiláris, de van néhány szöveg, amely a beavatkozás nyomán más értelmet nyert. Ilyen a már említett A Zangezúr hegység című elbeszélés, amelyben nem csak a neveken finomított a szerző: a főszereplő hármasból csak Zoltán Mazakjánnak maradt meg az eredeti neve, Karen Akopjánból alliteráló Akop Akopján lett, Metaksza asszonynak pedig magasabb hangrendűvé vált nevének utolsó magánhangzója,  a konyakra utaló névből Metaksze lett. De ami relevánsabb: olyan mondatrészekkel, egész passzusokkal, szövegrészekkel egészítette ki az újabb variánsokat, amelyek következtében az eredeti szöveg túlmagyarázottá vált, az értelmezési lehetőségek leszűkültek. Ugyanez érvényes a Konyhatitok, A kivégzés, A fapapucs kelendősége című elbeszélésekre is.

A Konyhatitok Max nevű felügyelőjéről csak a végén derül ki, mi célból érkezett a helyszínre, az oka valószínűleg örökre titok marad: a konyhások soha nem fogják megtudni, ki záratta be a boltot. A kivégzés vége is hozzátold egy magyarázó mondatot az előző változathoz képest, A fapapucs kelendősége című elbeszélés pedig egész passzust kap az új változatban. Az első variáns vége finoman, árnyaltan sejteti, hogy az idegen, jövevény taplósapkás ember idegen árujáért cserében egy éjszakát nyert az egyedülálló özvegyasszonytól, a második változat mindezt explicitté teszi.

Mindegyik szöveg változott, ha csak vesszőnyi eltolással, vagy egy-két szó betoldásával is. Túlmagyarázó részek kerültek az Autóstop, A gázgyár, Éjszak a Tarnicán, Utasemberek, A krétaszag eredete című elbeszélések, novellák szövegtestébe. Ezek a változtatások szűkítettek az olvasat-lehetőségeken és az interpretációk változatosságán, az első, Romániában megjelent kötetekben még bőségesen alkalmazott román diakritikus jegyek elhagyása a nevekből pedig az új olvasóközönséghez való alkalmazkodásnak a jele.

 

TRANSFORMARI TEXTUALE ÎN NUVELELE LUI BODOR ÁDÁM

Rezumat

Bodor Ádám, scriitor maghiar originar din Cluj, dupa ce s-a stabilit în Ungaria în 1982, si-a modificat diferite parti ale anumitor nuvele ale sale, aparute deja în România, acestea obtinând o interpretare noua, transformata. În studiul de fata - aplicând teoriile multiculturalismului si ale postcolonialismului - încerc sa dau o interpretare ecestui fenomen: Bodor s-a adaptat „cerintelor” noilor cititori, eliminând semnele diacritice românesti caracteristice numelor date de el personajelor sale, intrând totodata într-un joc „postcolonialist”, oferind un posibil discurs de interpretare prin toponimele endemice si expresiile „exotice”, cunoscute doar de cititorii din România.

 

SZAKIRODALOM

(BIBLIOGRAFIE)

 

 

BODOR, ÁDÁM, 1981, A Zangezur hegység. Karcolatok, novellák, Bukarest, Kriterion Könyvkiadó.

***  1985, Az Eufrátesz Babilonnál. Elbeszélések, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó.

***  1992, Sinistra körzet. Egy regény fejezetei. Regény, Budapest, Magvető.

***  1992, Vissza a fülesbagolyhoz. Válogatott elbeszélések, Pécs, Jelenkor Irodalmi és Művészeti Kiadó.

***  1999, Az érsek látogatása. Regény, Budapest, Magvető.

***  2001, A börtön szaga. Válaszok Balla Zsófia kérdéseire. Egy korábbi rádióinterjú változata, Budapest, Magvető.

BALASSA, PÉTER, 1986, „Bodor Ádám novelláiról. Az Eufrátesz Babilonnál”, Életünk 8, 756-759.

BÁNYAI, ÉVA, 2006, „Névtelen zsákutca (Bodor Ádám regényeinek névtérképe)”, in Modern – magyar – irodalom – történet. Tanulmányok. Szerk. Kolozsi Orsolya – Urbanik Tímea, Szeged, Tiszatáj Könyvek, 183-192.

BAUMAN, ZYGMUNT, 1997, „Modernség és ambivalencia”, in Multikuturalizmus, Budapest, Osiris Kiadó – Láthatatlan Kollégium, 4.

BOTTONI, STEFANO, 2005, „A hatalom értelmisége – az értelmiség hatalma. A Földes László-ügy”, A Hét 7, 7-8.

CSEPELI, GYÖRGY, 1996, „A multikulturalizmus kihívása Közép-Kelet-Európában (Kultúra és identitás a kultúrák kereszttüzében)”, in Közművelődési tanulmányok 1996, Janus Pannonius Tudományegyetem és A Magyar Honvédség Humánfőcsoportfőnökség Kulturális Igazgatósága 123.

FEISCHMIDT, MARGIT, 1997, „Multikulturalizmus: kultúra, identitás és politika új diskurzusa”, in Multikuturalizmus, Budapest, Osiris Kiadó – Láthatatlan Kollégium, 7-28.

POZSVAI, GYÖRGYI, 1998, Bodor Ádám (Monográfia), Pozsony, Kalligram Könyvkiadó.

SZIGETI L, LÁSZLÓ, 2002, „A multikulturalizmus esztétikája”, Helikon 4, 395-421.

SZIRÁK, PÉTER, 2000, „A regionalitás és a posztmodern kánon a XX. századi magyar irodalomban”, in Nemzetiségi magyar irodalmak az ezredvégen, Szerk. Görömbei András, Debrecen, 29-57.

VIRGINÁS, ANDREA, 2002, „Kagyló, kolumbia, kevert: néhány romániai magyar irodalom diszkurzív képződményét olvasó alakzat”, in Kegyesség, kultusz, távolítás. Irodalomtudományi tanulmányok, Szerk. Gábor Csilla, Selyem Zsuzsa. Kolozsvár, Scientia, 281-306.

ZSIGMOND, ANDREA, 2002, „Miből rakjuk össze a hántott nyírfatörzs illatát. Egy Bodor Ádám szövegei által előhívott olvasásalakzat felvázolása”, in Kegyesség, kultusz, távolítás. Irodalomtudományi tanulmányok, Szerk. Gábor Csilla, Selyem Zsuzsa, Kolozsvár, Scientia, 260-279.